Vissza ide: USA >>

District 5020 - Panta Niké Sára

A cserediákságomról írni egy oldalt, kb. olyan, mint amikor hazafele egy „életet” próbáltam begyömöszölni egy bőröndbe: lehetetlen. Kicsit olyan is, mintha egy könyvet akarnék írni, de csak annak borítóját készíthetném el. És hogy milyen lenne a borító?

Tele lenne élettel, kékkel és zölddel. Az előlapon egy hatalmas sas ülne a Space Needle tetején, míg a hátlapon esővíz áztatná a Pike Place Market gyümölcseit, a háttérben pedig nem csak a gyönyörű Puget öböl lenne, hanem az Olympic hegység magasra törő csúcsai is, amelyek tetejét hó födi, mögöttük pedig félénken jelennek meg az első reggeli napsugarak.

Amikor megtudtam, hogy egy amerikai kisvárosba (Poulsbo, WA, D5020) megyek, akkor kissé megijedtem, Debrecen mozgalmassága után ijesztőnek tűnt, hogy egy évet fogok egy 8000 fős városban lakni, de később rájöttem, hogy nem az tesz naggyá és élvezhetővé egy várost, hogy hányan hanem az, hogy milyen emberek laknak ott.

Az érkezésem napján sütött a nap, és kb. 20 fok volt, ami meglehetősen szokatlan, ugyanis a Pacific NorthWest-en 7 napból 6-on zuhog az eső, a maradék 1-en pedig kb. fél órára előbújik a Nap a felhőtakaró mögül. Emlékszem, hogy a következő napokban meglehetősen hűvös volt, talán 15 fok, mindenhova pulóverben és sállal mentem, mert hihetetlenül hidegnek találtam a 35 fokos magyar nyár után azt a 15 fokot. Meglepődtem nagyon, amikor az utcán rövidnadrágos, pólós, szandálos alakok jöttek velem szemben.

Kiderült, hogy ott a 15 fok a normális nyáron, a 20 szinte kánikulának számít. A csereév végére viszont annyira megszoktam ezt, hogy a hazaérkezésem után édesanyám szólt rám októberben (amikor már mindenki átmeneti kabátokat hordott), hogy talán ideje lenne kicsit hosszabb nadrágot és szandál helyett zártabb cipőt felvennem.

A fogadó klubom 127 fős volt, és én voltam az egyetlen diák, és az első magyar, akit fogadtak. A gyűléseikre minden péntek reggel eljártam, s minden alkalommal beszámoltam arról, hogy mi történt velem azóta, hogy nem találkoztunk, valamint arról is, hogy mik a terveim a következő hétre. Néha-néha még egy magyar szót is megtanítottam nekik, a kedvencük a „szia” volt, hiszen azt minden nehézség nélkül ki tudták ejteni.

Megkértek, hogy írjak egy kívánságlistát arról, hogy miket szeretnék csinálni, amíg ott vagyok, és ha valaki kedvet érez hozzá, akkor elvisz majd magával. Az elején kicsit lassan ment a dolog, így hát egyszer felálltam és azt mondtam: „Tudjátok mit? Nem érdekel a lista. Benneteket akarlak megismerni!”. Ez után özönlöttek az emberek, elvittek vacsorázni, reggelizni, síelni és színházba is. Így a végére, több mint 70 emberrel volt közös programom a klubból. Fantasztikus volt. Úgy érzem, hogy ezek az ismeretségek többségében nem formálisak voltak, hiszen azóta is több emberrel tartom a kapcsolatot heti szinten, e mellett több klubtag is meglátogatott (5 család) Budapesten.

Az iskola teljesen más, mint itthon. Érdekesebbnél érdekesebb tárgyak vannak (főzés, agyagozás, fotográfia stb.), bár az amerikai történelem és az amerikai irodalom kötelező volt, így azon kívül még 5 féle órám volt: francia nyelv, fotográfia, kalkulus, súlyemelés és olyan órám is volt, aminek keretében irodai kisegítő is voltam. A tanulás mellett majdnem minden diák sportol, vagy tagja a színtársulatnak, esetleg a zenekarnak.

Szerencsére mind a családjaimmal, mind a klubommal sokat utaztam. Megleshettem volna Maci Lacit Yellowstone-ban, ha épp nem aludtam volna (mentségemre aznap már 10 órája utaztunk autóval), síeltem Idaho síparadicsomjában, beleugrottam a jéghideg Csendes- Óceánba, felültem Disneyland legnagyobb hullámvasútjára és sétálgattam San Francisco utcáin is.

Hogy miért jó cserediáknak lenni?

Mindenért. A spontán kalandokért, az új ételekért, az új kultúráért, a sok új barátért, az önállóságért, az erőért. És talán a legfontosabb új érték, ami miatt megéri, az az új szemlélet, amit „kapsz”: „Ha meg tudod álmodni, akkor el tudod hinni. Ha pedig el tudod hinni, akkor meg tudod valósítani.”

Panta Niké Sára
D5020 USA, WA