Vissza ide: USA >>

District 6440 - Nagy Péter

11 hónap az Új Világban

Szóval a cserediákság. Egy év, amely (akár milyen közhelyesen hangzik) megváltoztatja az embert. A rengeteg élmény, a rengeteg új barát, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kint töltött idő életed legjobb éve legyen. Ja, hogy ki kell hagyni egy évet itthon, és más osztályba kerülsz, ha visszajössz? Ez az év megéri ezt az áldozatot, és a barátok megvárnak. Jómagam az Egyesült Államokban tölthettem el egy esztendőt, s azt kell, hogy mondjam: örök emlék marad.

2011 augusztusában érkeztem Wilmette-be, Chicago egyik elővárosába. A fogadócsaládom a reptéren várt, s ahogy elindultunk a parkolóból, emlékszem, a fáradtság ellenére olyan izgatott voltam, hogy szóltam a fogadóanyukámnak, lassítson, mert mindent szeretnék látni. Ez a hozzáállás az egész cserediák-évem alatt megmaradt, vagyis mindent meg akartam nézni, minden programban részt akartam venni, tehát lényegében Jim Carrey-hez hasonlóan, „igenember” lettem. S nem is csalódtam: Chicagóban majdnem minden múzeumban voltam, láttam a belváros összes látványosságát, kinézhettem a Willis és a Hancock felhőkarcolók tetejéről, vitorláztam a Michigan-tavon, sőt még a chicagói tőzsdére is eljutottam. Persze mindez nem történt volna meg, ha nincsenek a mindig kedves és törődő fogadócsaládjaim, és a helyi (egyébként több, mint 70 tagot számláló) Rotary Club.

Számomra ezen élmények (melyek csupán töredékei annak, amit egy év alatt megtehettem) mellett rendkívül sokat jelentett a cserediák-csoport, mely a districtemben összejött. Összesen kb. 16-an voltunk, s olyan jó barátságot kötöttünk, hogy már alig vártam, mikor találkozunk újra, s télen már úgy éreztem, nem is akarok hazamenni. Sokszor tudtunk találkozni, először csak a rotarys rendezvényeken, majd önállóan is a városban. Emlékszem, milyen nehéz volt a búcsúzás, de tudtam, hogy egyszer ez is el fog jönni, s készültem is rá. Na de mielőtt csöpögőssé válna a beszámolóm, hadd mondjam el, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot a legjobb barátokkal (Facebook, Skype), sőt, tavaly Franciaországban találkoztam a legjobb cserediák barátommal, s idén ő látogat meg engem. A cserediákok tehát egy olyan közösséget jelentettek, ahol mindig jól éreztem magam, s a közös „sors” összekötött minket.

Egy év alatt három fogadócsaládnál éltem. Az első és második családomban nem voltak fogadótestvéreim, de nagyon jól éreztem magam mindenhol. Bepillanthattam három amerikai család életébe, szokásaikat megismerhettem. A nyelvet pár hónap után már folyékonyan beszéltem, habár az előtt se nagyon voltak gondjaim, az amerikai angol szerintem tisztán érthető, de az amerikaiak is tekintettel vannak arra, hogy megértse az ember, amit mondanak. Az iskolával nem voltak problémáim, habár az egyenruha és maga a tanítás módja szokatlan volt. Az osztálytársaimmal nem voltam különösen jóba, a már említett cserediák-társaság viszont ezt pótolta. Megismertem az amerikai sportokat (rengeteg baseball meccsen voltam, de a jégkorong, a Chicago Bulls, és az amerikai foci sem maradt ki). És persze az ételek! Mondanom sem kell, az igazi amerikai hamburger abszolút kedvenc lett, de Chicagóban ettem először kínai, thai, japán, mexikói, s himalájai (!) ételeket is először.

Nem hiába: Amerika a sokszínűség hazája, mind kulturális, mind gasztronómiai, mind földrajzi téren.

Utazás szempontjából rendkívül szerencsésnek mondhatom magam: tavasszal eljutottam Floridába pár napra, nyáron a Rotary által szervezett kiránduláson bejártam Californiát, Nevadát, Arizonát, s cserediákságom végén édesapámmal elmentünk Washingtonba és New Yorkba is. Kell ennél több? Sétálni Hollywoodban a Hírességek Sétányán, vacsorázni a Las Vegas-i Hard Rock Caféban, kirándulni a Grand Canyon-nál, vagy éppen lenézni az Empire State Building tetejéről: sok-sok, felejthetetlen élmény.

Összességében tehát, a kezdeti sokktól (Úristen, egyedül vagyok egy évig egy másik földrészen!) cserediák-létem végéig (2012 július) nagyon sok minden történt velem. Abszolút pozitív irányba változtam, nyitottabb, elfogadóbb lettem, anyanyelvi szinten beszélem az angolt, s másképp látok bizonyos dolgokat. A fogadócsaládjaimmal most is tartjuk a kapcsolatot, épp nemrég kaptam tőlük egy üdvözlőkártyát, melyben gratuláltak a ballagásomhoz. S ilyenkor, mikor több ezer mérfölddel arrébbról érkezik egy levél vagy egy csomag, mindig visszagondolok az USA-beli életre, s magamban kimondom: Milyen jó is volt!

Nagy Péter
USA – District 6440