Vissza ide: Kanada >>

District 5020 - Nemes Mercédesz

Minden 2012. augusztus 31.-én kezdődött, amikor reggel 8-kor felszállt a gépem az ismeretlen földre. Ahonnan pont 300 nap múlva érkeztem vissza vidáman mind a négy végtagommal. ;) De sokkal több történt abban a 300 napban, mint amit valaha le lehetne írni. Ezért megpróbálom képekkel megmutatni.

Amikor felszálltam arra a repülőre nagyon boldog voltam, mert egy olyan álmom készült éppen valóra válni, amiért rengeteget harcoltam, sokat ábrándoztam és jobban akartam bárminél és akkor ott volt egy karnyújtásnyira. Végre megtörténik. Aztán a repülőn jöttem rá, hogy mi is történik, hogy egy olyan helyre megyek, ahol nem ismerek senkit, hogy otthagytam a családom 10 hónapra és már tényleg csak magamra számíthatok ezalatt az idő alatt. Persze ez nem igaz, ott volt egy egész Rotary klub, hogy mindenben segítsen, de erről akkor még fogalmam sem volt.

Az első napok nagyon gyorsan pörögtek. Már az elejétől fogva minden meetingen beszélnem kellett a hetemről, rendeztek nekem egy desszert partyt, ami a legédesebb meglepetés, amit el tudok képzelni. Mivel későn érkeztem már menni is kellett suliba, alig volt időm levegőt venni is, de ez jó volt, mert igazából nem volt időm honvágyra gondolni, ahogy az év többi részében sem. Az első napokban persze még nem ismertem az embereket, több hónapba telt mire megtanultam a nevet összekötni az arcokkal, megismertem a szokásokat és végre úgy éreztem, hogy én is odatartozom. Egyik reggel, amikor vártam az iskolabuszt egy jeep megállt a sulibuszmegállótól kicsit feljebb az úton és valahogy éreztem, hogy ez a valaki majd tőlem akar valamit. Kinyílt az anyósülés ajtaja egy perc után és valaki kikiabált, hogy "Mörszééjdíííz". Odabaktattam és egy kedves idős bácsi volt, aki felajánlotta, hogy elvisz suliba. Gondoltam valami Rotarys, akire nem emlékszem, nem akartam udvariatlan lenni, ezért mondtam, hogy jó. Este meséltem a sztorit erről a rejtélyes idegenről a családomnak és órákig nem tudtunk rájönni, hogy ki lehetett az. Nagy nehezen leesett, hogy a hostanyum apuja volt az. Ez volt a legcikisebb sztorim talán. Jó tanács a jövőbelieknek, hogy legalább a családtagokat próbáld meg felismerni. ;D

Talán a táj, a természet fog a legjobban hiányozni. Azóta is az utazott emberek, akikkel találkozok, mind azt mondják, hogy British Columbia a legszebb. Habár ott is minden nap elmondtam, újra és újra rádöbbentem, hogy mennyire gyönyörű hely, most kezdek igazán rádöbbenni, hogy mit is jelent ez igazán. Persze azoknak, akik ott élnek fogalmuk sincs erről. Mégis én vagyok a legszerencsésebb, mert ez a második otthonom és én látom, hogy mit jelent az, hogy mennyire gyönyörű. Azóta is valahogy máshogy telnek a napok. Lassan már egy éve, hogy nem láttam az óceánt.

Egy év alatt annyi minden történhet. Olyan számomra új dolgokat is kipróbáltam, amikről egy évvel ezelőtt nem is álmodtam, nem is gondoltam volna rá, hogy ez mind valaha az életem része lehet. Örökre hálás leszek ezeknek a csodálatos embereknek, hogy ennyi mindent megmutattak nekem és ennyi új dologban részem lehetett. Kipróbáltam a golfot, vitorlázást, lövészetet, a kutyaszánozást, az osztrigát, megtanultam rendesen síelni és pizzát sütni, találkoztam egy profi baseball játékossal… Nagyon hosszú lenne a teljes lista.

Rengeteg nagyszerű embert ismertem meg, akik nagyon fontos - ha nem a legfontosabb - része voltak az évemnek. Mindenki egytől egyik egy külön karakter és mindenkinek meg van a maga kis helye és szerepe, ahogy nekem is megvolt a helyem köztük. Ez mindig nagyon fog hiányozni. Ők már a családom lettek, akikhez bármikor bármiért fordulhattam és mindenben támogattak. Úgy hiszem, hogy a kanadaiak a legkedvesebb, legelfogadóbb és legnagylelkűbb emberek. Három családom is volt. Ez annyira soknak tűnik. Nem is gondoltam, hogy majd minden ennyire simán fog menni minden családban. El sem tudom mondani mennyi jó érzés, hogy már ennyi családom van, akikhez bármikor hazatérhetek. Már nagyon várom azt a napot, amikor újra hazamegyek.

Persze volt néhány nehézség is egy év alatt. Az egyik ilyen dolog volt a biciklizés, mert ugye BC nem arról híres, hogy olyan lapos lenne, mint a mi Alföldünk... Jó sok hegyet kellett megmászni, illetve feltekerni rájuk, hogy megszokjam és sírás-rívás nélkül el tudjak menni biciklivel A-ból B-be, de ez is sikerült jó néhány hónap után. Továbbá arrafelé a tömegközlekedés sem divat, ezért valakit mindig meg kellett kérni, hogy vigyen el ide vagy oda. De ezt is megoldottuk a végére. A sulihoz sem volt egyszerű hozzászokni, ehhez a fejétvesztett önoktatós rendszerhez, de végül is ez is egész jól alakult és egy Self-Directed Learning Award-dal jöttem haza.

A Rotaryban egy egészen új dolgot ismertem meg. Csupa jó ember, csupa jót tesz és közben csuda jól érzik magukat. Máris hiányoznak a szerda kora reggeli meetingek, a beszédem, a vicces piszkálódások, az ölelések, a projectek.... A Rotaryn kívül is rengeteg barátom lett a világ minden részéről, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ők voltak azok, akikkel egy évig mindent megoszthattam, akik ugyanazon mentek keresztül, mint én és ez a kötődés soha nem fog elmúlni. Alig várom, hogy meglátogassuk egymást. Nagyon-nagyon hiányoznak.

Az év fénypontja egyértelműen a kaliforniai kirándulás volt. Még most is minden egyes nap eszembe jut, szóba hozom, még most is hihetetlen, hogy mit éltünk át együtt, hogy egy milyen álom vált valóra. Hogy ez is azt bizonyítja, hogy milyen kicsi a világ. Tudom, hogy ez az élmény soha nem lett volna ugyan ilyen jó, ez így volt különleges ahogy.

Kirándultam a Sziklás-hegységbe is az "osztálytársaimmal". Ott tényleg találkoztunk az összes igazán "kanadai" dologgal, a hegyekkel, a végtelen hóval, gyönyörű kilátással, hószánokkal... Olyanokkal, amikről álmodni sem mertünk eddig. Ez a Kanada is nagyon fog hiányozni. Meg persze a többiek is. Ezen kívül még rengeteg rövidebb kirándulásom volt, mentünk Seattlebe, Vancouverbe és Saskatchewanba is. A sulival is sokszor mentünk Vancouverbe. Síelni is voltam jó párszor Mount Washingtonon - már alig várom, hogy legközelebb tél legyen! Egy barátomat is meglátogattam Washingtonban az Olympic-félszigeten. Még felsorolni is fárasztó ennyi mindent, nemhogy még megélni.

Rengeteget kaptam, kapunk ettől az egy évtől, az egész világ megváltozik egy cserediák számára. Mindenkit bíztatnék, hogy bátran vágjon bele, bárhová is utazik, egy fantasztikus, felejthetetlen élményben lesz része!